A 25. jubileumi lapszám alább olvasható témablokkját Székelyhidi Zsolt fotójával illusztráltuk 

Lackfi János

Csontig hatol 

Mielőtt még bealkonyulna
Megtanulok balatonul ma,
Partra kicsapó hullámnyelvek
Mindent vagy semmit játszva nyernek
Partba harap az élő ritmus
Kapkodja rongyát, mit mos, mit mos,
A végtelent meg kettévágja
Vonatszerelvény vágtatása,
De a végtelen kettéütve
Végtelen marad, ez a trükkje,
A Balatont is szeli éppen
Egy hajókürtszó pont középen,
A fél Balaton beletéve
Egy fél partszakasz szendvicsébe,
Aki látja, máris haraphat,
Vérét tónak, húsát a partnak,
Mert erről van szó, enni-inni
Kell a Balatont nyersen, így ni,
Csak úgy tanulhatsz meg egy nyelvet,
Ha hangjait már mind lenyelted,
Csak úgy tanulsz meg egy beszédet,
Ha csontig hatol a szókészlet,
Ha sejtjeidbe itatódik,
Borzongva szaladj le a tóig,
És szeretkezz a habtestével,
És épüljön beléd, mint étel,
Mert sejtjeinek ettől fogva
Egy-egy csepp Balaton a foglya,
Lemenő nap véres bicskája
A víz sebébe belevágva,
Még keresik, hogy ki a gyilkos,
Az áldozat hullája nyirkos,
Egek, hegyek, partok, homoksáv,
Hullámok aprózzák a morzsát,
Porlik a víznek sivatagja,
Meztelen combját kitakarja,
Napsurrogásban forgolódva
Magát álmodja minden tóba,
Álmodd magadat minden cseppbe,
A végtelen, mint villám, csap be.

LACKFI JÁNOS (Budapest, 1971) Kossuth-, Magyarország Babérkoszorúja, József Attila-, Gérecz Attila-, Déry Tibor-, kétszeres Quasimodo-, Prima Primissima díjas költő, író, műfordító. Az ELTE magyar–francia szakán végzett. A Nagyvilág és a Dokk szerkesztője, 1996–2013 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. Legutóbbi kötete: A magam szakálla (önéletrajzi novellák, 2025). 

 

Magyary Ágnes

Szerelem

 

Az ember olyan, mint a citadella.
A társadalom olyan, mint a citadella.
A szerelem olyan, mint a citadella.

Amikor az emberi közösség társadalommá válik, ráeszmél, hogy a felhalmozott tudást és javakat meg kell védenie a beözönlő barbároktól. Védekezésképpen építésbe kezd.

A barbárok azok, akik nem olyanok, mint ő.

Ezért falakat épít, hogy azok a nagyon más barbárok ne tudjanak csak úgy besétálni a jóba, és elragadni a felhalmozott javakat.

Mert a civilizáció létrehozása magával hozza azt a szorongást is, hogy mindezt a jót el lehet veszíteni.

És akkor az emberi lélek annyit nyűglődik, annyit kesereg, és eregeti ki magából az önostorozás gázos bűzeit, amíg egy nap arra nem ébred: csak akkor lehet boldog, ha lerombolja a falakat, amelyek tulajdonképpen nem védik, hanem elzárják a kinti világ végtelen horizontjától, amely felszabadulást és szorongástól mentes életet ígér.

Amikor azonban lerombolja a társadalmat védő citadellát, magára hagyva, csupaszon áll ott a semmi közepén. És ha addig azért emésztette magát, mert elveszítheti a kiváltságait, ott, a végtelen horizont előtt, a szabadságba vetett hitével egyszer csak rádöbben: ő már nincs is.

A fal tehát egyszerre védelmez, és fogva tart.

A szerelem is hasonlóan működik.

Az ember falakat épít maga köré, de amikor szerelmes lesz, ezen a falon rés keletkezik. Ezen a résen áramlanak ki-be az érzelmek. Miután kiáradtak, újra falat húznak maguk köré a szerelmesek. Bezárkóznak oda, ahol csak ketten vannak, és onnantól fogva létezik a mi és az ők.

Az ők a falakon túlról néznek, a mi pedig odabentről figyeli a kint ődöngő barbárokat, akik – a szerelmesek szerint – azon törik a fejüket, miképpen bontsák le a citadellát.

A szerelem is fél az ismeretlen barbároktól, akik szintén az ők – azaz a mi – legdrágább kincsére, a heves érzelmekre ácsingóznak.

A szenvedélyek falain bárhol keletkezhetnek rések: ott, ahol felüti a fejét a féltékenység, a csapodárság, a gyenge jellem, vagy akár az életnek az a kiábrándító fordulata, hogy elmúlik a szerelem.

A szerelem olyan, mint a töltött káposzta.

Létezik egy nagy, univerzális magyarázat arról, milyennek is kell lennie ennek az ételnek, az otthonokban azonban mindenki a saját verzióját készíti el. Az alapanyagok többé-kevésbé ugyanazok, de nem mindegy, hogy nagy fazékban, kuktában vagy a dunyhák közt melegítjük puhára. Mindegyik lehet finom, vagy lehet számunkra szokatlan.

A szerelemmel is valami nagyon hasonló a helyzet: főzhetjük obszcenitásban, a biológia idegesítő tudományos pedantériájában vagy a szimbólumok emelkedett mitológiájában.

A szerelem hasonlatos az okosan megfogalmazott házassági szerződéshez.

Rengeteg elméletet és tanácsot fogalmaztak meg unatkozó emberek. Ezek jobbára matematikai pontossággal vázolják fel a szerelem megannyi stációját, nem véve tudomást arról, hogy ez a módosult tudatállapot maga a zűrzavar.

Erre a zűrzavarra évszázadok óta még sincsenek jól körülhatárolt szavak, noha a szavak zsonglőrjei nem tesznek mást, mint hogy a szerelemről, annak nyűgjeiről, kivételes alkalmakkor örömeiről vagy éppen hiányáról zengedeznek. Ezt nevezzük irodalomnak.

Ezek a tanácsok és pontos leírások örök kudarcra vannak ítélve, hiszen nincsen általános szerelem, ahogy nincsen általános ember sem. Az irodalom annyiban van jobb helyzetben, hogy nem kinyilatkoztat, hanem érzékeltet – miközben tudja: darázsfészekbe nyúl. És ez önmérsékletre ösztökéli, mert tudja: képtelenség, de nem lehetetlen a teljességet egy tőmondatba belezsúfolni.

Az emberiség akkor tért le az észszerűség útjáról, amikor ostoba módon lemondott arról, hogy a házasságot a társadalmi osztályok exkluzív, önszabályozó érvényesülési szabályrendszerének tekintse. De aztán valahol, valamikor eszébe jutott valakinek: jobb lenne a gazdasági és társadalmi érdekek elé helyezni az emberi érzelmek egyik legmegbízhatatlanabbikát, a szerelmet.

Nevetséges.

Az emóciók, mint az állandóság képviselői.

Amikor a szerelmet józan megfontolásból távol tartották a házasság intézményétől, a nő az imádat tárgya volt. Abban a pillanatban azonban, hogy állítólag szerelemből kezdenek házasságot kötni, azon nyomban felüti a fejét a nőgyűlölet, és pillanatokon belül eljutunk odáig, hogy a két nem mélységesen megvesse egymást, és kerülje a házasságot, mint ördög a szenteltvizet.

A szerelem csak abban az esetben lehet örök, ha a szerelmesek minél hamarabb tragikus véget érnek. Bizonyos szempontból az is elégséges, ha csak egyikük hal meg.

Rómeó és Júlia.

Mert mi lett volna, ha házasságot kötnek, és évtizedeket kell együtt eltölteniük? Eleinte persze fülig szerelmesen búgtak volna, mint a galambok. Se nem látnak, se nem hallanak. Aztán a mézeshetek elmúltával jött volna a feketeleves: a kiábrándulás, a csömör, a szürkeség.

Más szavakkal: könnyű halhatatlan szerelmesként tetszelegni a színpadon, de ennek a legfontosabb feltétele, hogy nagyon korán meg kell halni.

Márpedig nem mindenkinek akaródzik ezt az áldozatot meghozni eme nemes érzelemért. Elég csak Orpheuszra gondolnunk, aki – amikor kedvese meghalt – ahelyett, hogy gavallérosan utánahalt volna, inkább kertelt, ügyeskedett, mesterkedett, hátha ki tudja énekelni a szerelmét a Pokolból anélkül, hogy ő is feldobná a bakancsát. Ezt vetik Orpheus szemére Platónnál a nagyivó férfitársaság A lakoma című művében: hogy ez bizony nem szerelem, ez bizony csak kufárkodás.

De az élet nem színház, hanem céllövölde, ahol az ember a cél, és ő az, akire lőnek.

A szerelem játék az emberi elmével és az állati ösztönnel.

A szerelembe esés az ember sajátja, az állatoknak nincs szükségük erre. Az állatvilágban akkor is születnek utódok, ha a szülőknek nem egyezik a világnézetük, mást gondolnak az életről, sőt még a lelki alkatuk is merőben eltérő.

Lucretius szerint a szerelem illúzió. Más szavakkal: nem létezik, legfeljebb a fejünkben. Ebből viszont az következik, hogy a fantáziadús emberek könnyebben esnek szerelembe, a kevésbé kreatívak pedig csak sóvárognak utána, de nem tudják sem elképzelni, sem gyakorolni.

A szerelem bábeli zűrzavar.

Hirtelen dadogás vesz erőt az aranyszájú szónokon, a klasszika-filológusnak elfogy a szókincse, a szószátyár szava elakad, a bőbeszédű nyöszörög.

A régi, jól bevált szavak elvesztik eredeti jelentésüket, a mondatok értelmetlen mozaikokká esnek szét, a hangok pedig leginkább egy sérült állat sírására kezdenek hasonlítani.

Ezért nem értik egymást a szerelmesek: mert ebben a lelkiállapotban szétesik a nyelv.

Mert a szerelem olyan, mint a nyelv.

A nyelv társadalmi konstrukció.

A társadalom meg tudathasadásos.

A kimondatlan szavak pedig rendszerint többet jelentenek, mint a kimondottak.

MAGYARI ÁGNES (Kolozsvár, 1975) József Attila-díjas író, tanár. Legutóbbi kötete: Testodüsszeia. Esszé a betegségről (Magvető, Budapest, 2025).

 

Filip-Kégl Ildikó 

Sejtelmes pozícióból  

Sejtelmes költői pozícióból
néz ránk a délutáni Hold, 
ebben a cirmos májusi nyújtózásban,
ahogy ülünk a Kálvária-dombon.
Mellettünk a kilencedik stáció,
és hirtelen megértjük:
ő elesett, hogy mi felállhassunk.
A Scharffenger-domb olyan nyelven 
beszél, amit mi is értünk, 
ha pedig egymáshoz szólunk,  
Szent Lépcsők magasodnak szavainkban. 
Miközben átölelsz, azt kérdem tőled, 
neki kell megköszönni, hogy 
angyalt láttam egy pitypangban?
Neki kell megköszönni, hogy a 
zongoraverseny bennünk ily derűs?
Mária-kék ma a szürke, 
és rézvörös mindaz, mi eddig 
nem tudott kiszínesedni. 

FILIP-KÉGL ILDIKÓ (Kazincbarcika, 1976) költő, író, kritikus, az Észak-fok irodalmi-kritikai-művészeti folyóirat alapító-főszerkesztője. A Magyar Írószövetség Észak-Magyarországi Írócsoportja titkára, a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíjasa, az Artisjus Irodalmi Díjelőkészítő Bizottság tagja, a Magyar PEN Club Felügyelő Bizottság tagja. Legutóbbi kötete: Kétszemélyes ország / Land for Two (versek magyar és angol nyelven, szerzőtárs: Filip Tamás. Fordította: Gyermán-Tóth Márta. Parnasszus Kiadó, Budapest, 2025). 
 

Filip Tamás

Vállára vesz a tenger 

Átkelek a lázkapun,
karvalygyors a gyógyulás,
gejzírként izzadt ki magából
a Leviatán, aztán elfogott
a szédület, s mintha Jónás 
volnék a cetben, sírva kértem,
köpjön ki magából ő is, 
csak végre ne legyek
szörnyetegek foglya,
mert tudom, engem 
maga a tenger
fog vállára venni, hogy
átússzon velem a délutánon
az éjszakák múzeumába,
ahol munkába állok, és
én fogok vigyázni minden 
ellopott tárgy üres helyére.

FILIP TAMÁS (Budapest, 1960) József Attila-díjas költő. Legutóbbi kötete: Nulladik nap (Magyar Napló, Bp., 2020).

 

Izer Janka

Utat találni

(Vallomás)

Régóta nem publikáltam, sőt, néhány évig alig írtam valamit. Egy magamból nehezen kikényszerített kisregény megjelentetésétől is visszaléptem év elején. Közben betöltöttem a harmincat. Ez a szerencsém, azt hiszem. Régi, dédelgetett álmom volt ezt a napot Velencében tölteni, és sokáig úgy tűnt, hogy nem lesz belőle semmi, már öt hónapja nem volt munkám, amikor végre, két és fél hónappal a születésnapom előtt, felvettek a jelenlegi munkahelyemre. Addigra megtanultam spórolni, a kéthavi fizetésből félre tudtam tenni annyit, hogy teljen az útra. Lehetetlen volt nem valami isteni kegyet látni ebben. Legalábbis biztosan nyitottabbá tett a szakrális gondolatok és tartalmak felé. Talán itt indult, talán a város hatására, talán a múzeumokban, egy biztos, Velencében történt.

A sorra járt múzeumokban a gazdagok portréitól a szegények különböző kínzási formáinak megörökítéséig minden területet érintő rengeteg képet nézegetve elhangzott a kérdés, hogy a katonák és a város népe, a kizsigerelt dolgozók, miért nem lázadtak fel a túl gazdag vezetőik ellen, akik rendszerint csak papok voltak. A kérdés jogos. Mértéktelenül nagy világi hatalma volt Velence virágkorában egy szakrális vezetőnek. Bár mást jelentett akkor az, ha valaki Istennel volt kapcsolatban, sőt, akin keresztül az Isten szólt. Ma furcsa, mennyire bíztak az emberek a teremtőben, mennyire lételemük volt a hit.

Ezek jártak a fejemben, amikor a Dózsepalotában beléptünk a szenátus Nagytermébe. Egy óriási, csarnokszerű építmény ez, ötvenhárom méter hosszú, huszonhárom méter széles, tizenkét méter magas, és nincsenek benne oszlopok, amik segítenének tartani a mennyezetet, tehát önmagában elképesztő építőmérnöki teljesítmény. Ez a mennyezet tele van aranykeretezésű festményekkel.  Az egyik falat pedig egy az egyben beborítja Tintoretto hétszer huszonkét méteres Il Paradiso című festménye.

Néztem a mennyezeti festményeket az aranyozott, cirádás fakeretezéssel, mely utóbbit ma a legprofibb asztalos sem vállalná be egyben egyedül – még a megtervezését sem –, annyira bonyolult és nehéz munka (ezt egy asztalos mondta nekem), és ez csak egy mellékszál, csak egy keret. Nem is nagyon tudjuk, ki készítette, kik készítették el. Mert ennél milliószor többet értek a festmények. Amelyekhez a festő nemcsak a Bibliából merített inspirációt, hanem valami sokkal magasabb szintről érkezett. Valahogy egyértelműen látszott, hogy isteni eredetű alkotások, nem evilágiak. Mintha a művész egy szinten állt volna a papokkal, sőt magasabban, hiszen a pap csupán közvetített, értelmezett, ő viszont teremteni tudott. És mindezt tudta a kor társadalma is, és helyet adott neki: hétszer huszonkét méteres falat, a dózse trónusa fölött.

Elirigyeltem, hogy akkor a legegyszerűbb közember is úgy nézhetett egy művészre, mint egy Isten és ember közti lényre. Ma meg egyszerű prostituáltként kezelik. Csinálja meg, amit tud, de olcsón és lehetőleg könnyen fogyaszthatóra, hogy legyen mit nézni, miközben a fogyasztója home office-ban a laptop előtt zabál. Hogyan kerültünk ide?  Mondanám, hogy nem tudom, de sejteni vélem.

A művész akkor is ugyanúgy tekintett magára, mint most. Ugyanaz az egó, ugyanaz a hübrisz felé hajló öntudat, istentkísértő gőg. Az nem változott. Viszont a művészethez, az alkotáshoz való viszonya igen. Valahol Shakespeare korában kezdődhetett el ez a gondolkodás, amikor a színház végleg levált a vallási rituálékról. Talán a könyvnyomtatás is hozzátett, mivel már nem volt akkora kiváltság könyvhöz jutni, nem tudom.

Különleges korszak a reneszánsz. Egyszerre van benne a középkor hite és a humanizmus csírája, ami a „felvilágosodáshoz” vezet. Ez az a kor, ami láthatóvá teszi az utat, ahogy a művészet a transzcendens világtól az ember felé fordult, és elkezdődött az a hanyatlás, ami mostanra ért be. A művész a művészetét mára úgy kezeli, mint saját nagyszerűségének termékét, de már az isteni adomány elismerése nélkül. Fokozatosan kikopott az alázat, ami megvédett a hübrisztől. Mára ott tartunk, hogy azért írnak könyvet tömegek, hogy magukat népszerűsítsék. Innen pedig már csak egy lépcsőfok lefelé, hogy árulni kezdjük, amit áldásként kaptunk.

Látszólag felnézünk Homéroszra (aki amúgy nem szégyellt múzsákhoz és istenekhez imádkozni, hogy segítsék őt), de mégis: hogy ne látszódjon sorvadásunk, lekicsinyítjük zsenijeinket, példaképeinket. Már azt sem  vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy Shakespeare egyetlen ember volt. Minden gyanús, ami az emberfelettit sejteti. Lekapcsolódtunk a magasabb létsík dimenzióiról, bazári majommá tettük a csodát. Mintha csak egy bűvésztrükk lenne.

És lám, döglődik az egész. Büdös tetem a kortárs versek tömkelege, a próza olvashatatlanul gyenge, mert gyökértelen.

Jó hír, hogy érezzük a hiányt. Nem tartom véletlennek, hogy a középkori világot megidéző filmek és sorozatok olyan népszerűek ma. A testünk is tudja, hogyha éhes. Viszont ha nem azzal etetjük, amilyen tápanyagra szüksége van, csak hízni, eltelítődni fogunk, jóllakni nem. Az éhség visszatér.

Mire kiértünk a Dózsepalotából, már nem irigykedtem, szégyelltem magam. Ez a szégyen viszont felszabadított, mert végre tudom, hogy ez blokkolt éveken át. Végre szembesültem a belül már érzett súlytalanságommal. A forrás, amiből eddig merítettem, pocsolyának bizonyult, kiszáradt, üres gödör. Sejthető volt, de most bizonyosság. És ajándékként ott volt előttem, Tintoretto festményén, hogy mi az a nagyság, mi az a cél, amihez fel kéne nőni.

Igaz, amikor ránézek az életemre, a világra, amit ismerek, elérhetetlennek tűnik. Elkorcsosult rég minden. Mintha örök alvástól kótyagos fejjel, nehezen mozduló lábbal óriási hegy lábánál a csúcsot nézném, amit elrejtenek a felhők.

Aztán este koncertre mentem a velencei művészeti egyetem melletti templomba. A zenekar Vivaldit adott elő, de úgy, ahogy még soha életemben nem hallottam. Se a zeneakadémián, se templomban, se színpadon, se másutt. Láttam a szarvast szaladni, hallottam télen a kandalló tüzének ropogását, mellette a házaspárt veszekedni, odakint a vihart. Emberfeletti volt. Nem hittem, hogy emberek ma tudnak így játszani.

Körülbelül egy órán át sírtam előadás után, és hetekig voltam a hatása alatt utána még. Mert az volt, amiről majdnem úgy hittem, nem létezik.

Azóta kinyílt a szemem. Csak ebben az évben három olyan élő művész alkotásaival találkoztam még, ahol megtaláltam az isteni szikrát. Egyiküket ismerem.

Ott ülnek a hegyen, a csúcshoz közel.

Vajon meddig jutok én?

Nekivágok.

 

IZER JANKA (Budapest, 1996) Irodalmi Jelen-díjas prózaíró. 2018 óta publikál különböző folyóiratokban, írásait többek között a Pannon Tükör, az Irodalmi Jelen, a Tiszatáj, az Új Forrás, a Hévíz, a Magyar Napló, a Bárka és az Előretolt Helyőrség lapszámaiban közölték. Első novelláskötetével, Ezért nem alszom nálad (2020) elnyerte a Magyar Írószövetség debütdíját. 2023-ban Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesült. Első kisregénye, Az elkerülhetetlen halogatása címmel 2026-ban jelent volna meg, ám kiadásától visszalépett. Jelenleg egy nagyregényen dolgozik.

Weiss Raoul

Odüsszeia  

Hogy nincs többé az a vonat
Ha délnek is nevezhető, amerre indulnék
Ami már csak bennem matat
A jobb időket látott vidék

Ahol csűrfal mögött csujogat
Holmi régmúlt verbunkra
Határontúlvilágról, éjhosszat
Egy boszorkánykórus aranykora

Kéne egy keletibb pályaudvar
S mintha el sem pusztult volna
A jobb helyeket látott emlék

Akár visszaköltözhetnék
Odaát, amit a tükör takar
Világgá, egy akkori magamba

WEISS RAOUL (Elzász, 1975) nyelvész, kocsmáros, műfordító, költő és publicista. A párizsi Ecole Normale Supérieure végzőse, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem volt munkatársa. Magyarul, románul és franciául publikál. Műfordítói pályáját 2008-ban kezdte Lucian Blaga franciára fordításával. Szintén Kolozsváron jelent meg 2013-ban románul az első regénye, Eu l-am ucis pe Obama címmel (Én öltem meg Obamát) a Tribuna folyóirat kiadójánál. Magyar nyelvű költészetével 2014-ben debütált Kolozsváron egy Kányádi Sándor tiszteletére szervezett felolvasóesten.  

 
Gulisio Tímea 

Profit

Most, hogy felütötte fejét
a kollektív agysorvadás,
ami marháról emberre terjed,
ideje bevezetni a rovarevést.
Ehhez először is szarvasmarha
nagyságú rovarok kitenyésztésére
van szükség.
Akkor veszek egy farmot,
ahol csak én leszek,
meg a marha nagy rovarok.
Nem nézek híradót,
mert az agysorvadás
vetítéssel is elkapható.
A napot fejéssel kezdem,
kifényesítem a rovarok páncélját,
hívom a patkolókovácsot.
Fedezőmént bérelek,
ami annyira kicsi a rovarnőstényeimhez,
hogy sámlira kell állítani
az aktus közben.
Hétvégente felnyergelem
a vezérrovart, és körüllovagolom
a birtokom.
Amerre szem ellát, terjeszkedik
a bábvetemény.
Még képlékenyek,
bármi lehet belőlük,
amit mások akarnak.

Innentől csak rovart
vagyok hajlandó enni.
A rovaroknak fejletlen az idegrendszerük,
ezért nem terjesztik az agysorvadást.
Másik előnyük a hat combjuk.
A rovarcomb grillezve kitűnő,
kívül ropog, belül omlós.
Magamnak sem merem bevallani, hogy
beleszerettem az egyik
rovarnőstény combjába.
Fejéskor hozzám dörgöli,
simogatom, puszilgatom,
hogy serkentsem a tejtermelést.
Neccharisnyát és körömcipőt adok rá.
Este borozunk és operát hallgatunk,
a rovarnő zümmögi a szoprán szólót.
Hat karjával ölel,
hat karban alszom,
hat karral készít reggelit,
hat karral kertészkedik.

Egy nap új fajt hoznak létre:
az ezercsecsű ezerlábút.
Veszek is belőle egy jól fejlett példányt,
hátha fellendíti a gazdaságot.
Csakhogy az új nőstény nem hagyja magát
megfejni, míg végig nem nyaltam
az összes lábát.
Márkás cipőket veszek,
minden lábára, és minden hónapban újat.
Nem éri meg ez a jószág,
kérném vissza a hatlábút,
de az már messzi jár,
hetedhét határon túl,
másnak tejel,
ellenem neveli a bábokat,
elperli a tanyát.
Csak húzom a kocsit,
az ezerlábú ezer csáppal ostoroz.

GULISIO TÍMEA (Marcali, 1989) költő, író, újságíró. Jelenleg Budapesten él, rendszeresen publikál nyomtatott és online folyóiratokban. Az ÚjNautilus és a Dokk.hu szerkesztője. Legutóbbi kötete: Filozoofia (versek, Parnasszus Kiadó, 2026).